Porto, a meseváros – Travel Diary

 

Azt nem mondanám, hogy Portugália és Porto városa az elsők között szerepelt az életem párjával közös bakancslistánkon, de idén elég későn döntöttük el, hogy spórolás ide vagy oda, mégiscsak szükségünk van a környezetváltozásra és némi inspirációra a dolgos hétköznapokhoz.

Nagy szerencsénk van a frankfurti repülőtérrel, mert közvetlen járattal szinte a világ bármely pontjára könnyedén eljuthatunk, ha lehetőségeink engedik. A tervezett nyaralás előtt pár nappal, egy vasárnap este ültünk le úticélt keresni. Végignéztük a megfizethető tengerparti városokat, de a szemfüles németek valószínűleg már hónapokkal ezelőtt megtöltötték az összes járatot. A portói repülőgépre viszont volt még pár hely, így gyorsan lefoglaltuk a jegyeket, booking.com-on a szállásunkat, és gyorsan beszereztünk egy útikönyvet is.

A kényelmes, kb. 2 órás repülőút után a meglepően új és tiszta metróval villámgyorsan a városközpontban voltunk. Portóban nagyon jó a tömegközlekedés, egy jegy 1.85 Euróba kerül, amit egy metrókártyára feltöltve tudunk érvényesíteni, és nem utazásra, hanem időre szól. Mi a még belvárosnak számító Bolhao kerületben szálltunk meg egy kis apartmanban, ami már kívül esik a turista övezeten, így remekül fel tudtuk venni a helyi életritmust és gyönyörködhettünk a házakat, épületeket, metrómegállókat beborító színes csempékben.

A várost szerintem a metró és busz helyett inkább gyalogosan érdemes felfedezni, még a végeláthatatlan meredek, macskaköves utcácskák ellenére is. Az élmény minket is kárpótolt.

Ribeira városrésszel azonnal szerelembe estem. A zegzugos, középkori sikátorokban a napfény sem tud utat törni magának. Sejtelmes félhomály, a málló, megkopott vakolat és az éppen készülő ebéd halgőzös illata keveredik a frissen mosott ruhák színes forgatagával. Itt sétálva éreztem meg az igazi Portót, a szegénységet és a város keserédes melankóliáját. Sosem felejtem az érzést.

A Douro-folyó partján egymást érik a turista éttermek, de mi mindenhol kerüljük ezeket. Egy sikátornyival feljebb leltünk a remek halételekkel csábító Adega Sao Nicolau-ra. Nem bántuk meg, hogy a napi ajánlatokat, a portugál zöldséglevest és a friss tengeri halakat választottuk.

Rengeteget sétáltunk a folyóparton, de egyikünk sem látta még az óceánt, így felszálltunk a romantikusan rozoga 1-es villamosra. A járat egészen a folyó és óceán torkolatáig közlekedik. Elképesztően szerencsések voltunk, mert a három este közül egyszer sikerült elcsípni a gyönyörű óceáni naplementét.

Szállásadónktól azt a bennfentes információt kaptuk, hogy friss szardínia vacsoráért a közeli Matoshinos városka egyik családi kisvendéglőjébe érdemes menni. Joci, a férjem, kitartóan próbálkozott szerény portugál tudásával, aminek ezúttal is meglett az eredménye. A taxisunk a lelkünkre kötötte, hogy az út túloldalán sorakozó haléttermek közül semmiképpen ne az elsőbe, hanem a harmadikba, az O Barco Velho-ba térjünk be. Mi voltunk az egyedüli turisták a több évtizede működő kis családi vendéglőben, cserébe kifogástalan ízeket és portugál életérzést kaptunk.

A nagy sétákkal a dimbes-dombos mesevárosban, bőrömön a ragacsos, sós óceáni párával és a sirályok énekével Porto olyan lenyűgöző hely, amit nehéz szívvel  hagytam el, de tudom, hogy mindig szívesen térek majd vissza.

Nektek mi a kedvenc városotok?

Follow: